Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás

A fogalmazási gyorsírás anyagát a 47.388/1940. VKM. számú rendelet lényegesen átalakította. Ez a rendelet a fogalmazási gyorsírás keretébe utalt át több rövidítést és egész rövidítési csoportokat, amelyeket azelőtt az irodai gyorsításban tanítottunk. Az irodai gyorsírás anyagának ez a csökkentése kétségkívül könnyítést jelent az irodai rövidítések tanításában. De még nagyobb előnyt nyújt a rövidítések tanításában az a körülmény, hogy a tanuló már a fogalmazási gyorsírás tanulása közben megismerkedik a szabad rövidítésalakítás legfontosabb elvi feltételeivel és hozzászokik az önálló rövidítésalakítás gondolatához.
Nem újdonság tehát a tanuló számára, hogy mérlegelnie kell a rövidítési lehetőségeket, meg kell találnia az alkalmas grafikai eszközöket a szó lényeges hangzási elemeinek legrövidebb kifejezése. Szabad kezet engedünk a tanulónak a rövidítés mértékének megállapításában, tehát neki magának kell számot vetnie a rövidítés egyértelmű és biztos olvashatóságának feltételeivel. Az irodai gyorsírásban ilyenformán már azokra az ismeretekre támaszkodunk, amelyeket a tanuló a rövidítésalakítás terén a fogalmazási gyorsírás tanulása közben megszerzett. 

Néhány éve, miközben egy novellásköteten dolgoztam, az egyik epizódnál váratlanul ráébredtem, hogy a közvetlen környezetemben élt egy ember - színt vallok, az apámról van szó -, akit sohasem láttam hangosan, olyan igazán jóízűen nevetni, hahotázni, netán röhögni, mint a többi embert általában, legfeljebb néha-néha mosolyogni. De az is mindössze egy halvány, szomorkás mosoly volt, vagy inkább csak egy mosolyféle, és akkor is mintha némán elnézést kért volna valakitől.

Mivel ez a felfedezés nem hagyott nyugodni, sutba dobtam a félkész novellagyűjteményt, és elhatároztam, hogy megpróbálok a végére járni a dolognak. Persze ismertem a történetét, a kettétört életét, sajnos csak felületesen, mert, mint minden "rendes" gyerek, én sem kérdeztem, amikor még lehetett volna. Talán kíméletből sem, mentem fel magamat valamennyire. Mivel a regény főhősét már nem állt módomban kikérdezni, jobb híján saját magamnak voltam kénytelen feltenni a korábban elmaradt kérdéseket, és megkíséreltem választ találni rájuk. Íme az eredmény.

Londonban a brit rendőrség újonnan felállított egysége négy döglött ügyet kap: a kiváló főfelügyelő, William Warwick vezetésével meg kell oldaniuk az évek óta lezáratlan nyomozásokat.

Az új feladatra készülve William jól megérdemelt pihenését tölti egy New Yorkba tartó luxushajón – vagyis töltené, csakhogy az útja során haláleset történik. Az áldozat a hajótársaság dúsgazdag tulajdonosa, akinek a pozíciójára több családtagja is áhítozik.
Az idős férfi látszólag szívrohamban veszítette életét, ám William ebben nem olyan biztos, a halálával pedig többen is jól járnának. Az örökösök minél hamarabb lezárnák a tragikus esetet azzal, hogy a tengeren eltemetik az elhunytat – csakhogy ezzel örökre elveszne minden bizonyíték is. Williamet szorítja hát az idő, hogy az óceán közepén, mindentől távol, a rendőrség eszközei nélkül megoldja az ügyet.

"A meghajlást gyakoroltuk, aztán körbeültünk, mint a bennszülöttek, aztán Mark szenszej magához szólított.
- Rúgj bele a micsodámba - mondta.
A lábát szétvetette és megismételte:
- Rúgj bele a micsodámba, amilyen erősen csak bírsz.
- Excusez-moi? - kérdeztem vissza.
Kezét a csípőjére tette, mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét, ebből rájöttem, hogy komolyan gondolja.
- Jesszum - mondtam, és közben magamban azt gondoltam: Azta!"