Arra van egy kőhíd rakva...

1939. szeptember 1-jén a német csapatok átlépik a lengyel határt, s ezzel kezdetét veszi a második világháború. A megszálló németek először csak jogaikat csorbítva alázzák meg a zsidóságot, majd gettókba terelik őket, végül pedig kezdetét veszi a népirtás. A lengyel zsidóság egyedül áll szemben a náci terrorral, saját honfitársaik, a lengyelek elzárkóznak a segítségnyújtás minden formája elől.

Uris döbbenetes erejű regényének cselekménye a háborúnak azt az időszakát meséli el, amikor a varsói gettó lakói fellázadnak elnyomóik ellen, és házi készítésű fegyverekkel, valamint puszta ököllel szállnak szembe a Wehrmacht tankjaival. A város romjain folytatott küzdelem 47 napig tart, de végül csak néhány túlélő marad.

Az 1942-ben megjelent, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény - az író stílusművészeti remeke - vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás örvényeibe. Két régi barát évtizedek után újra találkozik és végigbeszélgetik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta sőt majdnem megölte barátját, elcsábította feleségét, örökre tönkre tette életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta: egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését is jelenti.

A monográfia a bibói életmű egészének számbavételére vállalkozik. Középpontjában a politikai gondolkodó áll, egyszerre nyújt azonban életrajzot, szellemi portrét és problémaorientált elemzésgyűjteményt. A könyv évtizedes kutatómunkán alapszik. Anyaga támaszkodik Bibó István kiadatlan kézirataira, a megjelent forrásokra, valamint a hazai és a nemzetközi kommentárirodalomra. Ugyanakkor a szerző feldolgozta a mesterek és a szellemi elődök, Horváth Barna, Guglielmo Ferrero, Erdei Ferenc, Hajnal István és Németh László életművét. Kovács Gábor monográfiája alapvető munka. Olyan, amelyet forrásmunkaként és kézikönyvként egyaránt használhatunk kutatók, egyetemi és középiskolai tanárok, doktoranduszok, bölcsész, jogász és társadalomtudománnyal foglalkozó egyetemi és főiskolai hallgatók, továbbá mindazok, akik a magyar köz- és szellemi élet iránt érdeklődnek. A mű egyike a Bibó-kutatás eddigi legjelentősebb teljesítményeinek, és a születőben lévő modern magyar eszmetörténet-írás figyelemreméltó kísérlete.

A szovjet állam politikája kezdettől fogva a világbéke megőrzésére irányult. A szovjet párt és kormány a lenini útmutatásoknak megfelelően minden tőle telhetőt megtett a szovjet emberek békés életének biztosítása érdekében, politikájában következetesen a népek barátságának és együttműködésének megteremtésére, erősítésére, a béke megszilárdítására, a fegyverkezési hajsza megfékezésére és a háború megakadályozására törekedett.
Nemes külpolitikai célja konkrét megvalósítása során a párt és a kormány számos békés kezdeményező lépést tett a fegyverzet csökkentése, a földteke különböző térségeiben keletkezett válsághelyzetek és konfliktusok feloldása és megelőzése, a kölcsönös előnyökön alapuló államközi együttműködés fejlesztése érdekében. Világméretű, élénk visszhangot keltett a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a világ parlamentjeihez, kormányaihoz, politikai pártjaihoz és népeihez intézett felhívása, hogy fogjanak össze, minden erőt mozgósítsanak az atomháborús katasztrófa elhárítására. A béke megóvásának követelése rendkívül fontos kérdés, különösen napjainkban, amikor az államok olyan fegyverrel rendelkeznek, amely az egész emberi civilizációt, sőt magát az életet is megsemmisítheti a Földön. A békeharc tehát a szovjet állam külpolitikájának egyik központi problémája.
A Szovjetunió és a szocialista államok békekezdeményezései ellenére a 80-as évek kezdetére rendkívüli mértékben megerősödött az Egyesült Államok és a NATO politikájának militarizálására irányuló folyamat. Az imperialisták minden addiginál fokozottabban kezdték a katonai fenyegetést a szocialista közösség országai, a nemzeti felszabadító mozgalmak és a fejlődő államok irányában alkalmazott külpolitikájuk fő eszközének tekinteni. Az Egyesült Államok hivatalban lévő politikusai nyíltan hangoztatták, hogy megengedhetőnek, sőt szükségesnek tekintik az atomháborút, és úgy vélik, győzelmet is lehet aratni benne. Olyan kijelentésektől sem riadtak vissza, hogy „vannak a békénél fontosabb dolgok is".