Ingyen

Huszonöt évvel azután, hogy néhány rettenthetetlen ifjú angol halált megvető bátorsággal legyőzte Drakula grófot, minden idők legfélelmetesebb vámpírját, Londonban furcsa dolgok történnek. Sötét sikátorok mélyén kegyetlen gyilkosságok zajlanak, megjelenik a tehetséges román színész, Basarab, aki mintha a vesékbe látna, és felbukkan egy gyönyörű, férfiruhás asszony is, akit valami furcsa hidegség övez. A Lyceum színházban pedig a szerző felügyelete alatt folynak a Bram Stoker-regény, a Drakula színpadi átdolgozásának próbái. Drakula hajdani bátor ellenfelei tisztes polgárokká idősödtek, ám a fenyegető események láttán úgy döntenek, ismét harcba szállnak a gonosz ellen.
Vajon sikerül-e megmenteniük a világot az újabb vámpírtámadástól?

"Sodró, lendületes és hihetetlenül fordulatos természetfölötti thriller - a várva várt vérátömlesztés a Drakula-mítosz számára." - Publishers Weekly

Részlet a kötetből:

„Horatius noster"

NYUGATEURÓPA szellemi emberét abban a korban, amelyben a költészetnek megnyílni kezd, három latin költő ragadja meg hatásával: Vergilius, mint ,imádság és költészet' - vagyis az, amit e kettőben a misztikus lélek azonosnak érez -; Catullus, mint szenvedély és költészet; Horatius, mint életbölcseség és... tegyük-e hozzá, hogy költészet?
Annyira megszoktuk már a romantika kora óta a költőt belső oldaláról, az érzelmek hullámzása felől nézni, hogy Horatius líráját Catullusé mellett nem is merjük egészen költészetnek érezni. Iskolamesterei maguk szoktatták rá a nem-latin Európa szellemi emberét mindenütt, Angliában éppen úgy, mint nálunk, erre a különösségre.
Mintha a catullusi tűz, szabadszájúság, tiszteletlenség Caesarrfal szemben egy kiszáradt iskolás lelkületnek éppen azért volna legfőbb lírai ideálja, mert elérhetetlen a számára! S mintha ugyanez az erőtlen középszerűség találna megnyugvást Horatiusban, az ,arany középszer' költőjében. Mintha önmagát állítaná oda ideálnak, amikor Horatiusról eltanítgatja, hogy ez az a költő, akinek csak a fiatalság és szegénység adott szájára vakmerő szavakat, különben a tanult művészet embere ő, és Caesar nagy tisztelője...
Nálunk magyaroknál ez az utolsó dicséret azután teljesen ellenkező értelművé fordult. Mi negyvennyolcasokká lettünk Horatiusszal szemben. Nagyszerű alkalom volt ő: megvetni azt, aki - erre a pontra tapadtak rá legtöbbnyire a megvető tekintetek - Maecenas- és Caesar-tiszteletével érvényesült, megvetni az osztályteremben, elméletileg, irodalomtörténetileg. Nem mondta-e Horatius maga, hogy költeményein fogják a gyermekeket az elemekre oktatni? Azt nem sejtette, hogy egy magyar történetfelfogás elemeire is, - egy olyan történetfelfogáséra, amely a puszta oktatásban kimerült. 

Choderlos de Laclos fordítása közben vetette papírra Örkény István: "a férfiak és nők pöre máig is eldöntetlen, mert eldönthetetlen: Laclos sem hozhatott benne ítéletet. De övé a dicsőség, hogy a különnemű lényeknek ezt az öröktől fogva tartó és sohasem szűnő gyengéd és mégis vérszomjas viaskodását bámulatos elemző készséggel, korát megelőző lélekismerettel s a maga teljes drámai izzásában írta meg." Choderlos de Laclos a XVIII. század végén, a nagy történelmi földrengések korában írja meg művét, melynek lelkes hívei voltak - köztük nem kisebb egyéniség, mint a zseniális Stendhal - és bigott ellenzői. A múlt században például megjelentetését, árusítását is bírósági hercehurca követte. Tiltott gyümölccsé változott ez a nagyszerű, őszinte könyv, amelyben férfiak és nők cselszövései, praktikái, az udvarlások és szövevényes testi-lelki kapcsolatok előterében mindvégig ott van a legyőzhetetlen Erósz.