Antikvárium

Bár a legtöbb Örkény-drámát élénk visszhang, olykor éles vita követte, a legellentétesebb vélekedéseket és reakciókat talán legutolsó műve, a Forgatókönyv váltotta ki. Tragikus körülmények között született: az író a halálos ágyán fejezte be a kéziratot 1979 júniusában. Még ez évben megjelent könyvalakban; 1982-ben került színpadra.

A mű alcíme: tragédia. Az elvont általánosságok, majd a pesti kisvilág után Örkény ebben a darabban ismét a történelem, a magyar történelem közegét választja, akárcsak a Pisti a vérzivatarban című műben. Ismét a történelem buktatóinak, veszélyeinek kitett embert viszi színpadra; a választani kényszerülő, dönteni, cselekedni akaró, az ebbe belebukó és önmagával meghasonló embert. A darab körüli vitában nyilvánvalóan az is közrejátszhatott, hogy Örkénynek ez a műve a legközvetlenebbül, legerőteljesebben politizáló darab: kegyetlenül őszinte felidézése a magyar történelmi közelmúlt tragikus eseményeinek. A szerző azonban nem tesz kísérletet a tragikum feloldására, a meghasonlás, a diszharmóniák elsimítására, vagy legalábbis a kibontakozás, a folytatás lehetőségének felvillantására – mint az összes többi művében. Sőt, mintha az lenne a célja, hogy minél koncentráltabban, feloldhatatlanságukat szinte hangsúlyozva állítsa színpadra, jelenítse meg a színpadon ezeket a diszharmóniákat.

Az ifjú írót meleg tüzű tekintetével regényes táj közepén, jón oszlopfőn ülve ábrázolta a művész, Stunder, s jellemző módon a lázadó nagy eszménykép, Rousseau mellszobrát is oda festette - ahogy az is jellemzők, hogy idővel (a vászon sérülése folytán) a romantikus angolkert s Rousseau alakja egyaránt eltűnt a képből: Ferenczy István klasszicista márványszobra s a későbbi ábrázolások hűvösebb, fanyarabb, voltaire-i arcát hagyták ránk Kazinczynak, amint csípős epigrammái, metsző tollcsatái is. A kötet restaurátori munkája a hitelesebb, eredeti képet igyekszik életre kelteni: a franciakertté nyesegetett Pályám emlékezete mögött az első kidolgozások s a kiadatlan naplók Confessions-őszinteségű őskertjét s benne szépprózánk mindmáig kellően föl nem fedezett nagy ember- és korábrázoló stílusművészét, akinek drámai elevenségű önéletrajzi írásai voltaképp a hiányzó XVIII-XIX. századi magyar társadalmi regényt pótolják.

Ezeknek az arcképeknek a többségét barátokról mintáztam, egy részüket még életükben. Eltávozásuk az oka, ha a szövegekből nekrológ lett. Portrét írni-pingálni jóleső tevékenység. A homályból kiválik egy ember, csak erősen rá kell gondolni és, lám, itt van, akit hívtunk, vagy akinek búcsút intünk. Írók-nemírók, barátok-nembarátok, mondai hősök és emlékezetünkben megmaradott közemberek, véletlen kaptár, jönnek-mennek a fejünkben, egy könyvben összeverődve talán jól meglesznek egymással. Ahogy egyszer s mindenkorra lehunyták a szemüket, ismerősökből ismeretlenek lettek, megszokottakból csodalények, és a pillanatfelvétel távlatot nyer, megsúlyosodik. A modell már nem az, aki egykor magánakvalóan volt, hanem inkább csak a kép, amelyet együtt őrzünk róla, és az elbeszélés, amely írva van - saját maga és a barátok által. Ünnepi figyelem emlékezni arra, akit valaha szerettünk, és akivel aligha fogunk már összeveszni. Dávid királlyal, Sabbatai Zevi álmessiással és Raoul Wallenberg embermentővel még nem volt szerencsém találkozni, de ilyennek láttam őket. Ha elolvassák, amit írtam róluk, remélem nem sértődnek meg. 

Meglepetés ez a novelláskötet, mert a benne szereplő írások mindmáig ismeretlenek voltak még a legszűkebb baráti kör és a legfelkészültebb Örkény-kutatók előtt is.
Örkény István saját maga teremtette és terjesztette a legendát, hogy ő a háború előtt és a háború alatti években nagyon keveset írt, és abból a kevésből is elenyésző mennyiségben születtek csak jó minőségű szövegek. Most viszont e kötetet olvasva úgy érezzük, hogy az író messzemenően igazságtalan és szigorú volt fiatalkorának teremtményeivel szemben, mert ezek a novellák sokkal többek, mint ifjúkori zsengék.
A felfedezésszámba menő fiatalkori írásokhoz szervesen kapcsolódnak a hatvanas években született és eddig még nem publikált egyperces novellák és a szintén ismeretlen, elbészélés-terjedelmű regényrészletek.
A Búcsú az életműsorozat pótkötete.

A vállalat egy számviteles vagy egy pénzügyes számára a legegyszerűbben eszközök és források összességét jelenti. Vállalati elemzéseinkhez a kiindulópontot a mérleg fogja adni. A mérleg - adott időpontban a vállalati jövedelmet hozó eszközök, illetve a hozzá szükséges források összetételének mérlegszerű szembeállítása. Az eszközöket és forrásokat úgy is szokás definiálni, hogy
• ha már megvan a szükséges pénzeszköz, mibe fektessem (eszközoldal);
• ha már megvan az adott befektetési cél honnan teremtsem elő a szükséges pénzállományt (forrásoldal). A vállalati pénzügyi döntéseket a fentiek alapján két nagy csoportra bontjuk: beruházási és finanszírozási döntésekre. (A finanszírozási döntéseken belül a későbbiekben az osztalékpolitikai döntéseket is megemlítjük.) A vállalati pénzügyeknek sokrétű a feladata:
• megkeresi azokat a tényezőket, amelyek a vállalat különböző eszközeinek és forrásainak piaci értékét meghatározzák,
• megmagyarázza azt a folyamatot, amelynek során ez az érték kialakul, s mindezt a pénzügyi döntések hozóinak segédeszközül kínálja, • segít kiválasztani a beruházásra érdemes eszközöket,
• megtalálja az optimális finanszírozási formát,
• kezeli a vállalati működés során fellépő kockázatokat. A vállalat a gazdaság különféle piacaihoz kapcsolódik. A reáleszközök piacán szerzi be a működéséhez szükséges javakat, s a reáljavak piacán értékesíti termékeit, szolgáltatásait. Ez a vállalat reálszférája, ezek a reáljavak hozzák létre a forrástulajdonosok számára szétosztható pénzáramlásokat. A vállalat a pénzügyi piacokkal kerül kapcsolatba, amikor a befektetőktől szert tesz a reáljavak beszerzéséhez szükséges forrásokra. Ez a vállalat pénzügyi szférája. A vállalati reáleszközök mozgását (a reálfolyamatokat) általában pénzügyi eszközök mozgása kíséri (pénzügyi folyamatok), s ezek a pénzmozgások ellentétes irányúak a reáleszközök áramlásával. A pénzügyi folyamatok azonban nem mindig kötődnek reáljavakhoz, önálló befektetési, eszközoldali funkciót is betölthetnek.

"Hát megjöttek! Hát megjöttek a fuharosok. Az ő kurjantásaik verik szét a hajnalt - szakadt, szürke, nyűtt - a csend törékeny és üres. Láttam nővéreim rettenetes arcát! - ádáz! ádáz! - Drágáim, az istenért, dehát mi történt?" Evvel a kérdéssel kezdődik a Bevezetés a szépirodalomban című Esterházy-műsorozat új darabja. Mi történt? Erre természetesen az egész írás válaszol. Van azonban itt az írónak egy - látszólag "másik" kérdése is: hogyan lehet az idő múlásának érzékeltetését, egy történet teljes végigmondását eloldozni a megírt szöveg terjedelmétől. A Fuharosok ugyanis: igazi regény. De nem azért, mert "hosszú".

"A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-Szövetség korában" - írta róla Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: "Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!...
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.