Antikvárium

"Akkor kellett volna csak igazán látni, merni, amikor a kokárdás, vitézkötéses frázissziporkák elvakítottak, amikor a hamis és hazug tájékoztatások ködfejlesztői a leghangosabban sisteregtek, amikor az Árpád-sávosok által fellobantott máglyák füstje fojtogató felhőben gomolygott. Most látom mindezt tisztán, világosan. Most, amikor vak vagyok."

A méregkeverőket mindig is valami borzongató titokzatosság övezte, nem véletlen hát, hogy a bűnügyi regényekben gyakran találkozhatunk velük. Méreggel elkövetett gyilkosságok azonban nemcsak a krimiírók fantáziájában léteznek, hanem - ahogy az a Gyilkos molekulákból is kiderül - az életben is. A könyv tíz hírhedt bűntényt dolgoz fel, méghozzá egészen egyedi módon, az analitikai kémikusok nézőpontjából, tudományos alapossággal vizsgálva meg az eseteket: megtudhatjuk, hogyan bizonyították be a méreg alkalmazását, és hogyan sikerült a kémia segítségével leleplezni a gyilkosokat.

John Emsley könyve ugyanolyan izgalmakat tartogat a krimik rajongóinak, mint azok számára, akiket érdekel a kémia és a toxikológia gyakorlati alkalmazása. Az Új polihisztor sorozat legújabb kötete, a Gyilkos molekulák szakszerűen, mégis olvasmányosan és érdekesen mutatja be a kémikusok munkáját, a laboratóriumok izgalmas világát és a sötét bűntények felderítésének hátterét. És bár a könyv alaptémája kissé komor, a szerző finom humorral gondoskodik arról, hogy kellemes, szórakoztató élményt szerezzen az olvasó számára.

A címlapra egy csoportkép lenne stílszerű „Napraforgó kis védencei, virágai körében" aláírással, de a felvételek között nem találunk ilyen képet, mert a grófnő nem engedte magát fényképezni. Ha néha mégis rákerült egy fotóra, utólag kivágta magát a képről, ő teljesen a háttérben kívánt maradni. Nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek - volt a véleménye. Szerencsére sok képet sikerült összegyűjteni az egykori virágok, fák, cserjék, kismadarak, cserkészek albumából, és így ezt a könyvet lapozgatva teljes képet kapunk arról, miért bálványozzák a zebegényiek „Napraforgót".
Emlékszem, gyerekkoromban névnapokon, születésnapokon felkeresték egymást a barátok, szomszédok, rokonok. Ilyenkor egy kis bor és sütemény mellett megtárgyalták a falu dolgait. Nem siettek, előkerültek a régi, gyerekkori élmények, néha a fényképek is. Jó hangulatú esték voltak, szerettük hallgatni ezeket a történeteket. Miután szüleink és az egész rokonságunk mind Virágegylet, azaz VEZtagok voltak, a legtöbbet emlegetett név a Napraforgó és a VEZ volt és az ott történt régi események. Mi gyerekek szinte folytatni tudtuk volna a megkezdett történeteket, annyiszor hallottuk. Már régen nem volt VEZ, de mi is azt mondtuk: lemegyek a VEZ pályára játszani.
Azóta felnőttem, a gyermekkori emlékek ott motoszkáltak a szívemben akkor is, mikor már Pesten laktam. Gyűjtögettem a szülőfalummal és környékével kapcsolatos újságcikkeket, meghívókat, régi dokumentumokat. A sors úgy hozta 1992-ben, hogy családommal együtt visszaköltöztem Zebegénybe, ekkor számtalan családi és egyéb fotót tudtam a falubeliektől összegyűjteni. Férjem anyagi támogatásával és a színes technika jóvoltából a fotókat megnagyíttattam és az általunk bérelt Fenyőgyöngye étteremben kiállítottam. Nagy sikerük volt a kiállításoknak, hiszen a nagyított képeken sokan felismerték a feledésbe merült őseiket, rokonaikat és saját magukat fiatalon. A számtalan összegyűjtött képből nyolc alkalommal rendeztem tematikai kiállítást. Kár lenne azonban, ha ezek a falu történetét hordozó fotók csak néha-néha kerülnének nyilvánosságra. Múltunk ismerete összetartó erőt ad az utókor számára is, ezért Pillanatképek Zebegény történetéből címmel tematikus albumokban szeretném megjelentetni az összegyűjtött emlékeket.
Az első kötet NAPRAFORGÓRÓL szól, akinek tevékenységére minden Zebegényben élő szeretettel gondol.

„Ez a breviárium: kísérlet. Azzal próbálkozik, mint lehetne Goethe életének és művészetének nagy kincséből a mai magyar nagyközönségnek egy kis tájékoztatást nyújtani, nem abból a célból, hogy a világirodalom és emberi történet egyik legnagyobb mesterének a forrásoknál, saját írásaiban való tanulmányát, élvezetét pótolja, nélkülözhetővé tegye – hisz ez képtelen vállalkozás volna – hanem éppen ellenkezőleg, hogy emlékeztessen ennek szükségére, hogy mentől többekben kedvet ébresszen az emberi kultúra egyik örök, üde forrásának fölkeresésére. Mint általános tájékoztató, bevezető s útmutató nem lép föl azzal az igénnyel, hogy mentől több újat mondjon. Ez a Goethe-irodalom óriás és szakszerű munkássága után igen bajos is, de a kiadó és szerkesztő jelen céljával nem is fért volna össze. Így a szerkesztő inkább iparkodott a megbízhatóbb kutatás eredményének összefoglalására, bár helyenként eredeti megállapításoktól és ítéletektől sem idegenkedett…”

A Holtvágányon (1950-1956), Schifferné Szakasits Klára legújabb könyve férje és apja letartóztatása utáni időket, az 1950-től 1956-ig terjedő éveket, a kitelepítés időszakát mutatja be. A debreceni évek hétköznapjait, a mindennapi megélhetésért folytatott harcot, a bizonytalanságot, a félelmet a holnaptól, a szeretteiért érzett aggódást, apró örömöket és a reményt, hogy egyszer majd újra együtt lesz a család... Különösen érdekes részei a kötetnek azok a fejezetek, amelyek a késleltetett rehabilitációval foglalkoznak. A kor történéseinek megismertetése a történészek feladata, de az események megértését csak olyan életrajzregények teszik lehetővé, mint Schifferné Szakasits Klára Holtvágányon című munkája.

Egy kitelepített család az Isten háta mögött. Egy testvérpár: az egyiket a szavak érdeklik, a másikat az Isten. Nem tűnik ez feloldhatatlan ellentétnek. Az idősebb fiú mondatokból épít láthatatlan világot, süketnéma öccse szavai ugyan nem hallhatók, mégis ő meséli el a történetüket. Most akkor melyikük a Júdás? Az anya nem keresi senki kedvét, az apa iszik. Az egri nagymamával csak titokban lehet találkozni, a másik meg bár velük él, folyton az Úrral beszélget, és magát a jóságot keresi. Na és az Isten: a Mennyben, a kereszten, a káromló szavakban, az imákban és a saját történetében. A szomorú, boldog Isten. Az Egyszerű történet vessző száz oldal második könyve az istentelen 20. század közepének regénye, szereplői mind a saját útjukat járják, bár egyetlen szobában élnek. Hogy a kiszolgáltatottság választja el őket, vagy eleve el vannak választva egymástól, azt csak az Isten tudja. Mindegyikük magányos. Az Isten is: a Mennyben, a kereszten, a káromló szavakban, az imákban és a saját történetében. (Péczely Dóra)

Ritka pillanat: egy fölkavaró novella (a Kertész Imréé) elkezdi élni a maga életét egy másik író novellájában (az Esterházyéban).
Játék? Kéznyújtás? Irodalom az életben? Vagy élet az irodalomban? Esetleg: a szellem hadüzenete a balkániságnak?
Két mű, kétféle tartószerkezet. Az egyik az önkínzásig önmagát állítja, a másik eljátssza, hogy ő a másik nélkül nem is létezne. Közben egymást hívják, értelmezik, igazolják, akaratlanul és akarattal.
Mindkét hangra, mindkét tudatra, mindkét lélekre, miképpen jobb és bal kezünkre, szükségünk van.
"Nincs bennem szeretet" - így szól az egyik kulcsmondat, megszólal mindkét novellában, s kitart, mint az orgonapont. De együtt, ebben a könyvben ez a két írás mégis valami mást mond, talán éppen azt, hogy van, kell, hogy legyen bennünk szeretet.

Színes, élvezetes, dokumentatív értékű önéletrajzi beszámoló Ábel Olga könyve. A bözödújfalui székely zsidó - szombatos - leszármazott, aki negyedszázadnál többet töltött el különböző erdélyi és hazai újságok redakcióiban, emlékei kútjából nemcsak magazinszenzációkat, szakmai intimitásokat, politikai "színeseket" merít. Helyet kapnak könyvében a faji előítélet miatt igen sok emberi megpróbáltatásnak kitett élet szokványosabb eseményei is. Megismerjük belőle a földbérletekkel bajlódó, korán elhunyt apát, a több gyerekért helytálló édesanyát, testvéreket, férjet, barátokat és mindazokat a személyeket, akikkel a sors munkája során (vagy kényszerélete során) összehozta. A két világháború közötti erdélyi magyar sajtóviszonyok jellemző kórtüneteiről beszél, hogy utána mint bergen-belseni KZ-fogoly, majd mint svájci "csereáru" számoljon be hitelesen élményeiről. Az ötvenes évek magyar sajtóéletének apróbb-nagyobb, sőt tragikus eseményei egészítik ki felszabadulás utáni életbeszámolóját.

Száz év óta egymás után láttak napvilágot a kisebb-nagyobb székely népköltési gyűjtemények, ám ezek a Vadrózsák jelentőségét nemhogy elhomályosították volna, hanem hozzásegítettek ahhoz, hogy egyre jobban felismerjük és megismerjük egyedülálló nagyságát. Kriza fél emberéletnyi munkával annyi értéket halmozott fel, amennyit és amelyhez hasonlót utódai közül senkinek nem sikerült találnia. Épp ezért gyakorlati folklórmunka közben ma is a Vadrózsákhoz mérjük és igazítjuk sikereinket, eredményeinket. Ha a régi népköltészetet keressük, faluhelyen ma is Kriza nyitott könyvével kezünkben faggatjuk a nagyidejű, nagy tudású énekeseket, mesemondókat. Faggatózunk és feszülten várjuk az eredményt: vajon jó évszázad múltán megtaláljuk-e az élő népköltészetben a Vadrózsák valamelyik meséjét, balladáját, dalát, mi több, talán olyanra is rábukkanunk még, amely elkerülte volna Krizának és munkatársainak figyelmét? Vagy pedig - s ez a leggyakoribb - újra meg újra megbizonyosodunk arról, hogy Kriza olyan kerek-egész kulturális hagyatékot rögzített a maga idején, amelynek ma már csak szétszórt töredékeit, maradványait lehet nagy nehézségekkel, sok utánajárással, száz helyről összekeresgélni.
A Vadrózsák múltunknak, művelődésünknek: egykori és mai önmagunknak része. Ha a Vadrózsákat olvassuk és szeretjük, egyszersmind önismeretünket, öntudatunkat, önbecsülésünket munkáljuk.

Történelmi tényeket tárgyal, és mégsem történetírás, mert hangsúlyozottan csak azt írja meg, amit maga látott és tapasztalt. A Margit körúti, a sopronkőhidai fegyház, a németországi halálmenet csak kerete az emberi hősiesség és nagyság nem szokványos ábrázolásának, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Rajk László, Révay Kálmán, Pataki István és mások sorsának.

"Ez a könyv egy hadifogolytáborban íródott, a fogság mostoha körülményei között. Ez annyit jelent, hogy a kérdéseket sohasem szemlélhettem kívülről, hanem mindig csak belülről, a drótok közül. Ezáltal az ítéleteim alkalmasint kevésbé objektívak; de talán éppen ezért hívebbek, jellemzőbbek.
Csalnom nem lehetett. Több százezer ügyész fürkészi szómat. Iparkodtam mindvégig az igazat írni: az élő emberek valódi nevükön szerepelnek, egy-két kivétellel, mikor "álnevet" adtam, kíméletből vagy kénytelenségből. De ha mindig a valóságról szólottam is, a valóság rendjét már én csoportosítottam; s ezért, ha az igazság szenvedett általa, a felelős én vagyok, s nem a valóság, nem az élet."