Keresés

A kézművesség egyik legősibb formája az agyag megmunkálása. E régi mesterségnek, s annak iparszerű változatának magyarországi történetét dolgozza fel Katona Imre, a Képzőművészeti Zsebkönyvtár legújabb kötetében. A fajansz-, kőedény és porcelán tárgyak előállításával foglalkozó manufaktúrák, kisüzemek és gyárak históriája nemcsak az iparművészet fejlődésének jobb megértését szolgálja, de fontos adalékokat nyújt a hazai gazdaság- és művelődéstörténet alaposabb tanulmányozásához. Sorozatunk következő darabja - a Design - a formatervezés elméletébe és gyakorlatába igyekszik bepillantást engedni. A Dvorszky Hedvig által válogatott írások bemutatják a nyugat-európai és amerikai kísérletek és eredmények mellett a szocialista országok és hazánk hasonló törekvéseit is.

Örömmel bocsátom útjára Édesapám reprint kiadású műveinek immár negyedik darabját, a Kummagyariát. Kummagyaria névvel illették régi utazók, pápai bullák, történetírók, földrajztudósok, stb. a Kuma folyó két oldalán elterülő egykori országot. A kaukázusi népek között még pár nemzedékkel ezelőtt is élő volt a hagyomány, hogy a Kaukázus hatalmas hegycsúcsainak északi lankáitól egészen a Manicsj folyóig terjedő területet, melyet a Kuma folyó szel keresztül, sok száz éven át magyar, illetve magyarokkal rokon törzsek népesítették be. Egyik első írásos említés erről az országról Chorenei Mózesnek, a nagy örmény tudósnak "Arménia Földrajza" c. átfogó művében található, mely mintegy 1500 esztendővel ezelőtt látott napvilágot. Ebben a tudós felsorolja a hazája szomszédságában található népeket, köztük a Kaukázustól északra élő kum-, vagy kuma magyarokat. Jóval később, 1245-ben ugyanezen névvel illeti Piano da Carpino pápai követ is ezt a népet és több pápai bulla is Cummageriának nevezi az országot. Egykori ott-éltükről még ma is számos régészeti lelet, valamint helynév tanúskodik, mint pl. az egykori főváros közelében lévő "Burgun Madzari" és még több tucat helység neve a környéken. Fejedelmi városukat, a Kuma partján épült Madzsart az arab földrajztudós, Abu-l'-fida már 1321-ben említi, de később, romjaiban számos utazó látta, leírta és tanúsította, hogy az a magyarok városa volt. Hazánkban a hivatalos történelem-tanítás a számos bizonyíték ellenére még nem vett róluk tudomást.

Jóllehet a "szocreál" fogalmának tisztázása évtizedek óta viták tárgya, napjainkban is több meghatározása él párhuzamosan. A kötet két művészettörténész szerzője az 1948-as fordulattól az 1950-es évek végéig tartó periódusra, ezen belül a Rákosi korszakra összpontosít. Ebben az időszakban érvényesülnek a magyarországi művészetben az "új korszak" jellegzetességei: a politika legfelsőbb szintjein megfogalmazott és általános érvényűvé tett stiláris, tematikai irányelvek, amelyeket folyamatosan számon kértek a művészektől, valamint a személyi kultusz, a munkás osztály forradalmi harcainak előtérbe helyezése, a politikai és párt propaganda dominanciája, és mindenek előtt a szovjet példák kritikátlan követése. Az építészetben a klasszicizmus volt a hivatalos körök által ajánlott "mintakészlet", ezért az építészeket a modernista jegyek továbbélése miatt érte bírálat. Ugyanekkor a festők és szobrászok heroikus küzdelmet vívtak, hogy megleljék a programoknak megfelelő kifejezési formát. Ám összességében a művészet szocreál "kísérlete", a doktriner elvek kiforratlansága ellenére, vagy éppen azért, nemegyszer valódi képzőművészeti értékeket is felvillantott.

Mi a magyar őstörténet és kutatási területe	3
Miért késett oly sokáig az igazi magyar őstörténet kidolgozása	4
A II. világháború után nyugatra ment magyar tudósok érdeme	15
A hazai konzervatív nyelvészek heves támadása	32
A magyarságtudomány hazai művelőinek új frontja	41
Mérlegelések	51
Irodalmi utalások	53

Tartalom

A népviseletek kialakulása	7
A paraszti viselet esztétikája	14
A viselet elemei	18
A magyarságlakta területek népviselete	25
Alföld	25
Dunántúl	28
Felföld	40
Erdély	49
A kivetkőzés	61
Összefoglalás	63
Bibliográfia	66
A színes táblák jegyzéke	69
A képek jegyzéke	70
Képek	71

"AZ ISZLÁM KELETKEZESE ÉS AZ ARAB VILÁGIRODALOM KIALAKULÁSA
I. ARÁBIA
Az Iszlám bölcsője a szabálytalan téglányra emlékeztető, kb. 3 millió négyzetkilométer területű, átlag 1000 m. magas fennsík, az Arab-Félsziget, amelynek oldalait a partvidékkel párhuzamos párkányhegység szegélyezi- A nyugati párkányhegység dél felé haladva, fokozatosan emelkedik; Medina vidékén magassága helyenként kb. 1800 méter, Áden táján több, mint 3000 méter magasra tornyosul és szinte alpesi méreteket ölt. Ugyanilyen magasságot ér a keleti párkányhegység, a Dzsebel al-Akhdar is.
Arábiának több, mint fele csaknem lakatlan sivatag. Ennek főokát a Félsziget partvidékét szegélyező párkányhegységben kell keresnünk, amely a monszunszelek páráját felfogja, minek következtében a hegység magasabb régióit dúsabban öntöző csapadék a földmívelést lehetővé teszi ugyan, viszont a mögötte elterülő fennsík csapadékban nem részesül és lakatlan sivataggá lesz. Mennél magasabb a párkányhegység, annál kietlenebb a tőle keletre elterülő sivatag. Innen van, hogy Boldog-Arábia (Jemen) alpesi hegyei mögött a borzalmas Dehna-sivatag fekszik, amely a Félsziget csaknem egyharmadát borítja."

Az ​útleírás vallomás: tájakról és országokról, emberekről és népekről. A jó útleíró nem húzódik meg a háttérben, hanem céltudatosan vezeti az olvasót, és olykor éppen a látottak és hallottak száraz felsorolásával „üzen”. Az idő múlásától veretessé vált alkotások akkor válnak igazán történelmi és irodalmi csemegévé, ha az utókor kutatójának sikerül az önmagukban olykor látszólag ösztövér, ám a maguk együttesében gazdag anyagot összegyűjtenie – és ez a kötet erről tanúskodik. Mi, olvasók pedig a régi útleírások nehézkes és mégis oly vonzóan lassú sodrának, olykor szárnyaló romantikájának átadva magunkat, felfedezhetjük beleérző készségünket, megmártózhatunk saját régmúltunk és múltunk gyarlóságaiban és szépségeiben – ezúttal a cári Oroszország évszázadokkal ezelőtt útra kelt, hazánkban járt fiainak sokáig porosodásra ítélt – nyomtatásban nem is mindig napvilágot látott – feljegyzései jóvoltából. Akad közöttük fél évezred előtti egyházi személy, ifjú diplomata, kolduló zarándok, katona, udvaronc, tudós, utazásban kedvét lelő herceg.
Ami ezeket a szerzőket egybefűzi, az egyrészt a közös téma, vagyis a régi Magyarország – gazdagságával és szegénységével, pompájával és nyomorúságával, szabadságával és elnyomottságával –, másrészt az a tény, hogy szinte kivétel nélkül megragadták a lehetőséget: mert amit saját országukra elmondva a cári cenzor veres plajbásza kérlelhetetlenül keresztülhúzott volna, azt bántatlanul ország-világ elé tárhatták Magyarországra vonatkoztatva. Mindez csak még izgalmasabbá teszi az orosz közvéleménynek szánt Hungária-képet.

Szendrey Ákos, az 1965-ben elhunyt kiváló etnográfus műve eredetileg kandidátusi értekezésnek készült,s mind ez ideig csak az Akadémia kézirattárában volt hozzáférhető. Pedig igazi kultúrtörténeti csemege ez a boszorkányokról szóló – eddig legteljesebb – „értekezés”, amelyet haszonnal és élvezettel forgathatnak a szakemberek és az érdeklődő olvasók egyaránt.
Hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, milyen is a „magyar boszorkány”, amely még csak nem is hasonlít a mesék vasorrú bábájához? Ki ne olvasná szívesen, hogyan lehet megszerezni ezt a titokzatos „tudományt”, hogyan lehet felismerni a rontót, s milyen módokon történhet meg a „boszorkányutazás”? Kit nem „babonáz meg”, hogy megtudhatja, mely vidékeken kiket tartottak boszorkánynak, azok hogyan rontottak-kötöttek-varázsoltak, s hogy miért éppen sóval, fejszével, gatyamadzaggal lehet védekezni ellenük?
Könyvében Szendrey Ákos – a régi idők szórványos feljegyzései, a boszorkányperek jegyzőkönyvei és az újabban feltárt néprajzi adatok alapján – összegzi, elemzi és rendszerezi a bűbájosokhoz kapcsolódó sokrétű, színes hiedelemanyagot.